No, prostě v Praze

Prága, Prága, Prága… életemben először.

Idén szeptember végén, október elején én is jártam Prágaban. Ez lehet, hogy annak, aki itt tanul, nem tűnik semmi extrának, de nekem igenis nagy dolog volt, hogy 21 éves fejjel véééégre én is eljutottam ide. És hogy ez miért is volt nagy dolog?

Akkor elmesélem, miért is nem jártam eddig a cseh fővárosban, annak ellenére, hogy a legjobb barátosném már több mint két éve itt tanul.

Mikor elkerültem gimibe, tele volt a fejem mindenféle nagy tervekkel (bár ha meggondolom, maradt még mostanra is egypár), és teljesen biztos voltam benne, hogy TUTI, hogy vagy Pestre, vagy Prágába megyek egyetemre. Aztán két év gimi alatt elkényelmesedik ám az ember nagyon könnyen: minden reggel / este van kaja a hűtőben (magatól!), még a tízórai is a táskában (magától!!!), tiszta ruha (szintén ismeretlen forrástól) és még sorolhatnám; és úgy kibékül magával, hogy hiszen Pozsonyban is jó lesz az a fősuli, minek neki máshova menni. Prágába amúgy is eljutok, ugyanis Duna utcán töretlen volt az a hagyomány, hogy a harmadikosok Prágába mennek osztálykirándulásra. Mikorra azonban ránk került volna a sor, osztályfőnőkünk kijelentette, hogy „18 éveseket nem vagyok hajlandó elvinni a bűn és pornóipar közép-európai fővárosába“(!!!), és elmentünk Szegedre – hozzátenném, hogy életem legjobb osztálykirándulása volt, de a „bűn és pornóipar fővárosa“ jelzőn nem tudok napirendre térni. Aztán az említett barátosné elment Prágába fősulira, elkezdett 3 havonta hazajárni és hihetetlen, vad történeteket mesélni különféle idegenekről. És persze hívott magához. Viszont én „csak-azért-se-megyek-el-ilyen-vadakhoz-jó-nekem-a-szolid-Pozsony-is“ alapon nem mentem. (Most remélem, nem bántottam meg senkit, de tényleg nem alkottam pozitív vélemenyt a prágaiakról azok alapján, amiket végighallgattam.) Míg végül idén nyáron, DH-tábor után az ismeretlen emberkékből barátok, ismerősök lettek, a vad történetek megszelídültek, hogy most már ismertem is a szereplőket, és szeptember elején kaptam olyan meghívást, amit csak úgy nem utasíthat vissza az ember: „Szét lesz rúgva a s*gged, ha most se mászol fel hozzám!“. Szóval mentem.


A buszozás eleve érdekes élmény – más, jobb megfogalmazás nem jut az eszembe, ha egy fél busznyi emo óvodával kell együtt utaznod: fiúknak látszó lányok és lányoknak látszó fiúk, sok fekete ruha, minimum tíz biztosítótű az orrban, fülben, különböző ruhadarabokon, láncok, szegecsek, rózsaszín haj, és azzal múlatják az időt, hogy az alvó társaik arcát filctollal összefirkálják a Brünn–Prága távolságon. Nem is ragozom tovább.

Florenc, 17:00. Levesznek a buszról, és abszolválom életem első Károly egyetemes előadását. Aztán METRÓZÁS (imááádom a metrót; reakció: „Még jó, hogy ilyen könnyű neked örömet okozni.“) és kolesz. Uuuh, belógni egy „kolejenkával“, ami nem is az enyém – ez olyan izgi! Rumos tea, borozás, cigike a folyosón (nem kell bujdosni), senki nem küld el aludni tizenegykor, nincs azon kiakadva, hogy miért nem eszel – de hát kell-e ezt magyarázni annak, aki koleszon él több mint 400 km távolságra otthontól, és aki már évek óta a szüleit csak karácsonykor, húsvétkor meg a nyári szünet egy-két napján látja?

Másnapra komoly városnézes lett betervezve, ami abban ki is merült, hogy jártam a postán, a chodovi bevásárlóközpontban meg a „hypernovában“ (hú, de izgi!). Viszont az esti program komoly kulturális élménynek mondható: komolyzenei koncert a Rudiban (ahogy egyes kolleginák hívják a Rudolfinumot). Ehhez hozzáfűzném, hogy nagyon szép a tapéta, és egyes zeneművek kiválóan alkalmasak arra, hogy elmerengjünk az élet nagy kérdésein. Aztán persze sörözés egy nemtudomilyennevű kocsmában. Öltönyben, elegánsan. Mindennek meg kell adni a módját. Este vissza koleszra – mindenkinek tudom ajánlani azt az élményt, amikor a metrón hamis belépőkártyát gyárt az ember egy svájci bicska segitségével – és méghozzá milyen profit!

Szombaton aztán tényleg eljutok a városnézésig (anyukának kellett képeket a városról gyártani, hogy elhiggye, TÉNYLEG voltam a belvárosban is, és nemcsak a kolesz területén züllöttem). Vár: turisták. Károly híd: turisták, turisták, turisták. Orloj: turisták, turisták… esküvő (mármint mi csak nézőként). Hm. (Legközelebb megyek éjfél után, akkor talán nem lesz ekkora a tömeg.) Azért egész szép az a belváros. Vencel tér… És kb. ennyi is, mert „Nem mutatok meg neked mindent, hogy legyen miért eljönnöd legközelebb“. Hm. Bár szerintem az idegenvezetőm csak el akart kendőzni egy-két hiányosságot, pl. hogy éppúgy nem ismeri azt a várost, ahol két éve tanul, mint a turista, akit körbevezet (jópárszor lejátszódó jelenet: „És az ott mi?“ „Fogalmam sincs, menjünk tovább“). Kötelező turista fotók kipipálva, lehet lazítani – este szemeszternyitó parti. Jó buli volt. Legalábbis úgy mesélik.

Aztán, mint minden jónak, ennek is vége lett. Otthon. Igaz, nem kell krumplit pucolni, de mégis! Aki egyszer belekóstol a jóba…

A hétvége mérlege pedig ennyi: Brahms, szívrohamot előidéző, méregerős kávé indokolatlan mennyiségben, városnézés, fejfájas, 003-as szoba, elmaradt házi feladatok, rosszul sikerült dolgozat.

Na, mikor lesz a következő prágai hepaj?

/majd.holnap/

Egy hozzászólás a(z) “No, prostě v Praze” cikkhez

  1. mjudit szerint:

    na igy vigye az ember kulturalodni a vendeget… legkozelebb alapbol a kocsmaba leszel iranyitva :)

Szólj hozzá!

*

Cikk dátuma: 2010 október 10, vasárnap 21:37 óra. Kategória: Nincs kategorizálva. Hozzászólások figyelése: RSS 2.0 feed-en keresztül. You can skip to the end and leave a response. Pinging is currently not allowed.