,

Benyomások egy film után

Anna, hét év a frontvonalon – vetítés a PMKK-ban

„Az ember néha az életével fizet azért, mert kimondja, amit gondol… Nem én egyedül vagyok veszélyben, és ezt nem egy példa igazolja.“

Anna Politkovszkaja, Bécs, 2005.

November 14-én néhány ember összegyűlt a PMKK-ban, hogy megnézzen egy dokumentumfilmet Anna Politkovszkajáról, „arról az emberjogiharcos – Csecsenföldértkiálló – oroszújságírónőről – akitmegöltek“ – röviden, tömören, ennyit tudtam róla és munkájáról, amikor beültem Masha Novikova filmjére. Az alkotás a  “Jeden svět” nemzetközi,  emberi jogokkal kapcsolatos dokumentumfilm-fesztiválnak köszönhetően jutott a köztudatba és hozzánk.

Anna Politkovszkaját, a Novaja Gazeta szerkesztőjét 2006. október 7-én Moszkvában, a háza előtt lőtték le. Halálával világhírűvé vált: nekrológot írtak róla a nagy újságok, méltatták munkásságát, bátorságát, életét, megkapta posztumusz elismerésként az UNESCO Sajtószabadság Világdíját. 2008-ban pedig egykori munkatársa, Masha Novikova filmet forgatott az életéről “Anna, hét év a frontvonalon” címmel.

Politkovszkaja nem félt nyíltan kritizálni az orosz kormány hozzáállását a csecsenföldi háborúhoz – ennek köszönhetően fölkerült a Novaja Gazeta szerkesztőségének gyászfalára, másik három,  hasonló okokól  meggyilkolt kollégája mellé. Saját véleménye szerint nem volt semmi hősiesség abban, amit csinált: „Nem vagyok harcos, csak abszolút újságíró“. Tehát kimondta, amit gondolt, mert ez egy abszolút újságíró dolga.  Pedig tisztában volt a lehetséges következményekkel, ismerte az ellenségét, és azt is tudta, hogy a Dávid-Góliát-harc általában nem úgy végződik, mint ahogy az meg vagyon írva – ahogy az ő esetében sem a kicsi, de igazságos kerekedett fölül a mese végére.

Novikova alkotása tökéletes portréja ennek az Újságírónak, tulajdonképpen fénykép egy arcról, ami megmutatja, milyen ez az arc, és azt is, hogy miért ilyen. Ezért a film nemcsak Anna életéről szól, hanem nagyon kíméletlenül tárja elénk azt, ami szerves és elválaszthatatlan része volt ennek az életnek: a csecsenföldi valóságot. És ezzel messze túlmegy a “könnyen emészthetőség” határán.

Nyolcvan percnyi nyomor, szenvedés, megcsonkított halottak, megkínzott emberek képei és valami halvány reménysugár szimbóluma – Anna Politkovszkaja. Ennyi a film. Utána sok-sok óra gondolkozás, beszélgetés, mély főhajtás.

A PMKK-vetítés után a beszélgetés-rész valahogy elmaradt. Véget ért a film, kurtán-furcsán felkapcsoltuk a lámpát, feltekertük a vásznat, bezártuk a termet, és elmentünk sörözni –  a fő téma viszont nem Anna Politkovszkaja és nem Csecsenföld volt. Érintettük, de nem feszegettük. Kár érte. Pedig nagyon feszegetni való téma. Ahogy a “Jeden svět” többi alkotása is.

Majd a következőn…

Link a filmajánlóhoz.

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.


*