Kategória archív: Bejegyzések

“Dobrý den, sportu zdar, pingpongu zvláště!”
(5/6-od rész Jaromír Nohavica, 1/6-od én)

Sok szeretettel meghívunk minden kedves sportolni vagy szurkolni vágyót a szombaton, november 13-án, 14:00 órakor megrendezésre kerülő “Klampár Tibor és Polgár lányok” fantázianév alatt futó asztalitenisz-bajnokságunkra!
Az eseménynek immáron 3. alkalommal biztosít helyszínt a HAMR sportközpont Záběhlicén. Árengedményt sajnos nem, ezért az nevezőktől 30 CZK hozzájárulást kérünk.

Tehát, legfontosabbak dióhéjban:
Helyszín: HAMR Záběhlice (http://www.hamrsport.cz/kontakt-mapa-zabehlice)
Időpont: 14:00–19:00 (ez sajnos fix a teremfoglalás miatt)
Beugró: 30 CZK
Még valami: versenyezni csak tornacipőben! (pingpongütő lesz elég, igény szerint tudunk kölcsönadni ;) )

A helyszínre az összeköttetés kiváló mind az A, mind a C metróról (lásd fenti linket), ha valaki mégsem találna oda szombaton, telefonos segítséget kérhet +420 776 769 028-as számon.
Kedvcsinálónak pedig íme a képek az utolsó előtti bajnokságról (utolsóról sajnos hiányzott a fényképezőgép, pedig érdemes lett volna: annyi hölgy versenyző volt, mint eddig soha!)
https://aed.cz/fotok/2009-11-21-klampar-tibor-es-polgar-lanyok-2009-osz/

Legügyesebb pingongosok (és szurkolók) természetesen elnyerik méltó jutalmukat! :)

Az AED csapata nevében,
Pathó Róbert

Csehszlovák Kém barátunk, aki eredetileg egy budai ficsúr – és a Sercsecs csehországi kocsmablog alapítója – már néhány éve Prágában él és dolgozik. Ha már így alakult, szinte benszülöttként mutatja be a prágai sörözőket a magyar olvasóközönségnek. A véletlen folytán meghívót kapott az AED idei őszi sörözésére, és ha már ott járt a Hradek söröző sem kerülhette el a sorsát. A közös találkozásból született ez a beszámoló, amelyet a sercsecs.cz-ről vettünk át.

Egy külvárosi sörözőben csöppentünk bele a prágai magyar fiatalok mindennapi életébe. Egy hely, ami nekünk egy átlagos Staropramen söröző, az ott megjelenteknek több évtizedes tradíció: meghatározott időnként itt ütközik a prágai magyar diákok krémje. Mi pedig meglestük, hogyan csinálják mindezt 2010-ben.

2010. október 07.

Meghívót kaptam a fácsén az Ady Endre Diákkör prágai magyar egyesület nevében őszi sörözésükre. A szervezetről már hallottam több ismerősömtől is; ahogy lejött: legerősebb oldaluk a jól pörgő email-küldő rendszerük, de ilyen-olyan rendszerességgel programokat is csapatnak a Prágában élő mádzsároknak. Fácsén aztán attendáltam magam az eseményre, és körbekamilláztam a meghívott arcokat. Fúha, csinos kis gárék mindenfelé, gyorsan ki is küldtem egy-egy meghívót skót és szlovák tesóimnak. Gályázás után hazapattantam a gyárból, oszt gyorsba felcsavartam a netre, hogy lokalizáljam a sörözés helyszínét. Na, ti aztán nem unatkoztok, gondoltam magamban, hiszen első flashre kint volt a pében a kocsma, de jóbarátom, az idosz, majd ő megmondja, hogy jutok ki. Tizenkettes villamossal lecsorogtam a Kisoldalra. Ahogy ott álltam a megállóban, eszembe jutott, hogy nincs nálam cash – és ez Prágában tud gondokat okozni. Mármint a minimál belvárosi területeket leszámítva a cseh fővárost nem nagyon rakták tele ATM-ekkel, és most a pénzautomatára gondolok. :)

Osztály, még akkor tíz perces gyaloglás következik! – hasított a levegőbe egy ötvenes női hang – magyarul! Mi a rák? Ők is a sörözésre igyekeznek tán? – néztem át bután a villamosmegállóból a zöld metró kijárata előtt csoportosuló kisebb tömegre. Pénz nincs, magyar tömegek már vannak, na tiplizzünk innen gyorsan, mert nagyon nem voltam kíváncsi a sok negyvenöt kilós testű kistáska poénjaira, akik most látnak először csehszlovák sunákat. Jött is már a huszonnégyes, és kapatott fel a domboldalra rendesen. Kinéztem a villamos ablakából a kanyarban, lent a város fényei izzottak. Volt némi flashem: ez olyan mintha a Szent Gellért-sziklatemplomról néztem volna le a Szabadság-híd felé. Aztán jött a vár és a köztársasági elnöki palota, de csak hesszeltem tovább kifelé meglátni egy jó bankomatot. A Malostranskától a hatodik megálló a Marjánka, de Malovanka megállóban már leszálltam, hogy bejárom gyalog a környéket, meg jó lenne meggazdagodni.

Full sötét volt már, mikor leszálltam Břevnov közepén. Valahogy soha nem jött be ez a prágai disztrikt: túl steril, túl tiszta, túl rideg. Bezzeg Žižkov: mennyi élet van már abban a kerületben! Este nyolc körül járt az idő, ilyenkor a Koněvova utcában hömpölygött a tömeg hernából ki, éjjel-nappaliba be, éttermek előtt fiatal tesók várták a többieket, és minden sarkon egészséges kocsmamoraj szűrődött ki az utcára. A villamosról velem leszálló, fejüket nyakukba húzó embereket gyorsan elnyelték a környék kapualjai. Frankón egyedül bandukoltam a Bělohorská úton felfelé. Egyetlen automatát nem láttam. Aztán elértem a Hotel Pyramida jellegzetes épületét, amely bejárata előtt öltönyös társaság gurítgatta bőröndjeit. No, leszólítottam a londínereket, hogy mégis merre tudnék a környéken pénz kivenni. Korrekt módon elmagyarázták, elmutogatták a srácok, még irányba is beállítottak. A semmiből került mellém egy bolond táskás, kutyás öregasszony, aki fennhangon üvöltözte két lépésről a fülembe, hogy mutat nekem egy bankot.

Az első piros lámpás kereszteződésnél leráztam új ismerősöm. Fel kellett gyalogolnom a Bělohorskán jó megállónyit, és megleltem az én kis bankomat is. Most már irány a Šlikova utca 15, ahol a Restaurace na Hrádku található. A sarokházat, amelyben a söröző működött, nemrég festhették újra. A söröző kívülről egy teljesen átlagos Staropramen ruhába felöltöztetett vendéglátóipari egység volt. Igazi méltóságos úrnak érezhetted magad, ahogy felléptél a bejárati ajtóhoz vezető öt lépcsőfokon. Aztán megbírkóztam a nehézkes barna ajtóval is. Bent balra állt a pult, amely mögött két rosszarcú néni serénykedett. A pult körül random módon elhelyezkedő törzsvendégek bizalmatlanul hesszelték az épp betoppanó vendégeket. Az egész helység lehetetlenül kicsi volt. Itt lenne a nyolcvan fős hun parti? Csillogó diáklány-tekintetek helyett borostás arcú, táskás szemű, kínai turkálóból felöltözött helyi arcokba botlottam. Utolsó reményként a pult mögött álló nénihez fordultam: – Dobrí den, van asztaluk Judit névre foglalva?

– Ááá, mágyár buli? Ott hátul… – mutatott félrefordulva oldalra a nő. Mint zsidóknak a Vörös-tenger, úgy nyílt meg nekem a koszosfehérre festett, igénytelenül lambériázott első helység horizontja. Egy hatalmas, lambériázott szalonba vezetett a pult melletti titkos átjáró. Ha még csak a szalon és mérete lepett volna meg. Úgy látszik, a prágai magyarok pontos emberek összehasonlítva a budapesti magyarokkal. Ha hétre van kiírva a sörözés kezdőpontja, alap, hogy másfél órával később tévedünk le a helyre. Itt? Minden asztalnál ültek már, és bizony nem sok üres helyet láttam nyolc óra magasságában. Ellenben láttam rengeteg fiatal arcot, na de ez csak természetes, elvégre diákklub van, no. Bár volt infóm róla, hogy Láki néni és Magdus anyus is tiszteletét teszi ma itt, de körbesétálva az asztalok között nem láttam ismerős arcokat. Már épp azt terveztem, melyik csinos asztaltársasághoz csatlakozom, amikor oldalról megtalált egy harsány szőke hang.

– Csehszlovák Kéééééééém, hálló! Bizony Láki néni és Magdus anyus vigyorgott rám. Na, hát Debrecen és Nagymihály lányai közé mindig öröm lehuppani, valami azt súgta, hangulatra most sem lesz panasz. Hát még amikor megérkezett Görkoris Szindi is! Együtt a csapat, no. Magdus anyus közben bemutatott barátjának Ágcsernyőről, majd ugyanazzal a lendülettel elküldte sörökért. Ágcsernyőről jut eszembe, hogy nagyjából ekkortájt hívtam fel Sörment is, hogy a gályázás után csatlakozzon. A sörök jótékony hatása révén hamarosan mindenki kellően domesztikálódott. Ugye, az sem az ördögtől való gondolat egy söröző-étteremben, ha a vendég az étlapra is gondol. Nos, kiderült, hogy gondolni azt tényleg lehet rá, ellenben konyha fél kilenc táján a zorall csaposnő közlése értelmében bizony már nem volt. Hülye vagyok én? Még vacsorázni is akarok? Vagy sör mellé lecsúsztatni egy hermelint? Hirtelen nem értettem meg a szervezőket, miért ide hozzák a nagyszámú fogyasztó vendéget.

Persze az AED honlapját böngészve lejött, hogy tradicionális, több évtizedre visszavezethető találkozóhelyről van szó, nyilván nehéz lenne megválni tőle, no meg logisztikailag is kiválóan megfelel ennyi vendégnek. Ha van történet, ahol a személyzet arroganciája vagy a konyha letiltása másodlagos, akkor ez a hagyomány éppen az. Mindegy, marad a folyékony kenyér mint táplálék. Hirtelen Losoncból érkező bézbólsapkás csákó ül le mellém, hogy ki volt az a szőke gáré, aki nemrég itt ült az asztalunknál. Nem tudtam segíteni neki, de kiderült, a srácnak van valamije, amiért csak el kell ugrania, de visszajön vele, és majd megcsinálja. Addig sem unatkoztunk, mert megérkezett Dunaszerdahely képviseletében az újabb asztaltársaságunk. No, meg a Sofőr Úr is, aki korábban még majomruhában mutatta meg magát egy pillanatra, de szerencsére megjött az esze, és talált magának normális ruhát is. És jöttek az asztalra az újabb és újabb sörök. Amikor rám került a sor, meglepve láttam, hogy a női csaposokat felváltotta egy kákabélű cseh legény, aki csak előre látott, mert ha oldalt álltam be sörre, akkor nem vett észre. Megjegyzem, azon már nem is annyira ritka helyek egyike Prágában, ahol egyszerre csapolnak Staroprament és Pilzenit is.

Tudtátok, hogy Erika férfinév is lehet? Persze, ehhez jól kell tudni motorozni is. Láttuk a Csíkospólóst is, aki már twitteren is követ minket, de őt már nagyon lekötötték a sörök, és Csehszlovák Kémnek bemutatkozott 14 is. Ő szerkesztgeti nektek az AED blogját, és egy állandó csapattal együtt csapatmunkában az ilyen esti összejöveteleket. Végül beesett Sörmen is, aki igencsak puffogott, hogy a Lazarská utcáról ki kell csattognia a halál után kettővel. Mindenesetre gyorsan utolért minket, de kettőkor már gyorsabban szolgálták ki a megfogyatkozott létszámú csapatot. Gyorstesztünk eredményeként megállapíthattuk, hogy az itt megjelent majdnem hatvan ember nagyobb része diák, de néhányan már dolgoznak is. Érdekes volt megfigyelni, hogyan élnek a távolban olyan emberek, akik ragaszkodnak a magyar kulturához, és ennek mentén szervezik meg magukat és közös rendezvényeiket. A híres prágai Károly Egyetem már évszázadok óta nyitott volt a külföldi diákok felé is, így nem meglepő, hogy sok magyar is ezt az iskolát választotta. A diákok elsősorban Szlovákiából érkeztek, tekintettel a közös csehszlovák múltra, de vannak diákok Magyarországról is. Az 1957-ben alapított Ady Endre Diákkör fogja össze az itteni magyar diákok tevékenységét, és ahogy értesültem, pont a jövő héten – október 15-én, pénteken – avatják 53. alkalommal gólyáikat.

/sercsecs/

Prága, Prága, Prága… életemben először.

Idén szeptember végén, október elején én is jártam Prágaban. Ez lehet, hogy annak, aki itt tanul, nem tűnik semmi extrának, de nekem igenis nagy dolog volt, hogy 21 éves fejjel véééégre én is eljutottam ide. És hogy ez miért is volt nagy dolog?

Akkor elmesélem, miért is nem jártam eddig a cseh fővárosban, annak ellenére, hogy a legjobb barátosném már több mint két éve itt tanul.

Mikor elkerültem gimibe, tele volt a fejem mindenféle nagy tervekkel (bár ha meggondolom, maradt még mostanra is egypár), és teljesen biztos voltam benne, hogy TUTI, hogy vagy Pestre, vagy Prágába megyek egyetemre. Aztán két év gimi alatt elkényelmesedik ám az ember nagyon könnyen: minden reggel / este van kaja a hűtőben (magatól!), még a tízórai is a táskában (magától!!!), tiszta ruha (szintén ismeretlen forrástól) és még sorolhatnám; és úgy kibékül magával, hogy hiszen Pozsonyban is jó lesz az a fősuli, minek neki máshova menni. Prágába amúgy is eljutok, ugyanis Duna utcán töretlen volt az a hagyomány, hogy a harmadikosok Prágába mennek osztálykirándulásra. Mikorra azonban ránk került volna a sor, osztályfőnőkünk kijelentette, hogy „18 éveseket nem vagyok hajlandó elvinni a bűn és pornóipar közép-európai fővárosába“(!!!), és elmentünk Szegedre – hozzátenném, hogy életem legjobb osztálykirándulása volt, de a „bűn és pornóipar fővárosa“ jelzőn nem tudok napirendre térni. Aztán az említett barátosné elment Prágába fősulira, elkezdett 3 havonta hazajárni és hihetetlen, vad történeteket mesélni különféle idegenekről. És persze hívott magához. Viszont én „csak-azért-se-megyek-el-ilyen-vadakhoz-jó-nekem-a-szolid-Pozsony-is“ alapon nem mentem. (Most remélem, nem bántottam meg senkit, de tényleg nem alkottam pozitív vélemenyt a prágaiakról azok alapján, amiket végighallgattam.) Míg végül idén nyáron, DH-tábor után az ismeretlen emberkékből barátok, ismerősök lettek, a vad történetek megszelídültek, hogy most már ismertem is a szereplőket, és szeptember elején kaptam olyan meghívást, amit csak úgy nem utasíthat vissza az ember: „Szét lesz rúgva a s*gged, ha most se mászol fel hozzám!“. Szóval mentem.

A buszozás eleve érdekes élmény – más, jobb megfogalmazás nem jut az eszembe, ha egy fél busznyi emo óvodával kell együtt utaznod: fiúknak látszó lányok és lányoknak látszó fiúk, sok fekete ruha, minimum tíz biztosítótű az orrban, fülben, különböző ruhadarabokon, láncok, szegecsek, rózsaszín haj, és azzal múlatják az időt, hogy az alvó társaik arcát filctollal összefirkálják a Brünn–Prága távolságon. Nem is ragozom tovább.

Florenc, 17:00. Levesznek a buszról, és abszolválom életem első Károly egyetemes előadását. Aztán METRÓZÁS (imááádom a metrót; reakció: „Még jó, hogy ilyen könnyű neked örömet okozni.“) és kolesz. Uuuh, belógni egy „kolejenkával“, ami nem is az enyém – ez olyan izgi! Rumos tea, borozás, cigike a folyosón (nem kell bujdosni), senki nem küld el aludni tizenegykor, nincs azon kiakadva, hogy miért nem eszel – de hát kell-e ezt magyarázni annak, aki koleszon él több mint 400 km távolságra otthontól, és aki már évek óta a szüleit csak karácsonykor, húsvétkor meg a nyári szünet egy-két napján látja?

Másnapra komoly városnézes lett betervezve, ami abban ki is merült, hogy jártam a postán, a chodovi bevásárlóközpontban meg a „hypernovában“ (hú, de izgi!). Viszont az esti program komoly kulturális élménynek mondható: komolyzenei koncert a Rudiban (ahogy egyes kolleginák hívják a Rudolfinumot). Ehhez hozzáfűzném, hogy nagyon szép a tapéta, és egyes zeneművek kiválóan alkalmasak arra, hogy elmerengjünk az élet nagy kérdésein. Aztán persze sörözés egy nemtudomilyennevű kocsmában. Öltönyben, elegánsan. Mindennek meg kell adni a módját. Este vissza koleszra – mindenkinek tudom ajánlani azt az élményt, amikor a metrón hamis belépőkártyát gyárt az ember egy svájci bicska segitségével – és méghozzá milyen profit!

Szombaton aztán tényleg eljutok a városnézésig (anyukának kellett képeket a városról gyártani, hogy elhiggye, TÉNYLEG voltam a belvárosban is, és nemcsak a kolesz területén züllöttem). Vár: turisták. Károly híd: turisták, turisták, turisták. Orloj: turisták, turisták… esküvő (mármint mi csak nézőként). Hm. (Legközelebb megyek éjfél után, akkor talán nem lesz ekkora a tömeg.) Azért egész szép az a belváros. Vencel tér… És kb. ennyi is, mert „Nem mutatok meg neked mindent, hogy legyen miért eljönnöd legközelebb“. Hm. Bár szerintem az idegenvezetőm csak el akart kendőzni egy-két hiányosságot, pl. hogy éppúgy nem ismeri azt a várost, ahol két éve tanul, mint a turista, akit körbevezet (jópárszor lejátszódó jelenet: „És az ott mi?“ „Fogalmam sincs, menjünk tovább“). Kötelező turista fotók kipipálva, lehet lazítani – este szemeszternyitó parti. Jó buli volt. Legalábbis úgy mesélik.

Aztán, mint minden jónak, ennek is vége lett. Otthon. Igaz, nem kell krumplit pucolni, de mégis! Aki egyszer belekóstol a jóba…

A hétvége mérlege pedig ennyi: Brahms, szívrohamot előidéző, méregerős kávé indokolatlan mennyiségben, városnézés, fejfájas, 003-as szoba, elmaradt házi feladatok, rosszul sikerült dolgozat.

Na, mikor lesz a következő prágai hepaj?

/majd.holnap/